Február - nyaralás 2. rész

Elhagyva Chiloé szigetét, egy gyors séta után Puerto Monttban, ismét az 5-ös útra tértünk, de immáron a norte, vagyis észak feliratú táblákat kellett keresnünk. Következő megállónk a kimondhatatlan nevű (pedig már százszor megkérdeztük, hogyan ejtik) Lago Llanquihue partján volt. Itt már jártunk egyszer, Chiloéra menet megálltunk Frutillarban, mert örültünk, hogy tiszta az idő, nem akartuk elszalasztani az Osorno-vulkán látványát. Szerencsére később is mázlink volt az idővel, az ismerőseinktől hallott rémtörténetekkel ellentétben ragyogó napsütés fogadott minket.
Nagyon kellemes kempinget (Camping Montana) találtunk a tó túlsó végében, a vulkán lábánál. Itt is járt asztal, pad és sütögető is a kempinghelyhez.
Másnap, mielőtt megmásztuk volna a vulkánt, hajóztunk egyet a Lago Todos los Santos-on, ahonnan a nemcsak az Osornót, hanem egy másik vulkánt is lehetett látni, a Puntiagudót.

A hajóról ilyen a két vulkán (a jobb oldali képen a Puntiagudo csúcsa látható a hegyek mögött):

Hajókázás után sétáltunk egyet a Saltos del Petrohué vízesésnél. A vulkánkitörés során kifolyt láva elállta a víz útját, ami utat keresve magának szerteágazó medret alakított ki. Hidakról és a megszilárdult láván sétálgatva lehet megszemlélni a folyót.

A vízesés után a vulkán felé vettük az utat, de előbb vissza kellett döcögni a Lago Todos los Santos-t és a Lago Llanquihuét összekötő 19 km-es földúton. Addigra már kicsit elegünk volt az állandó rázkódásból, a szélvédőnk repedése kb. 20 centivel megnőtt, de nem volt mit tenni, ha be akartunk léni a nemzeti parkokba, ez volt az ára. Megértettük, miért is jár a chileiek 70%-a terepjáróval.

Fel voltunk készülve a legrosszabbra (mivel a Villarica vulkánra is alig tudtunk felkapaszkodi a kocsival), de legnagyobb meglepetésünkre az Osornóra aszfaltút visz fel, az utolsó km-eket akkor csinálták éppen. Az itt dolgozó turisztikai szakemberek jobb munkát végeznek, mint a Villaricán, a sícentrum büféi, butikjai nyitva vannak, a felvonó is üzemel. Kb. 5 percig tart a kétüléses felvonón az út, ahonnan télen továbbiak visznek még feljebb. Most azonban gyalog kellett mennünk, hogy elérjük a legalsó hófoltot.

A képen nem tűnik távolinak, de - tekintve, hogy nemhogy fa, de még egy árva fűcsomó sem él meg a vulkáni törmeléken - 40 fokos tűző napsütésben, minden lépésnél bokáig süllyedve az egykori lávában, elég fáradságos volt felérni.




Én ennyit láttam kb 20 percen keresztül:










Fentről (még távolról sem a vulkán csúcsa) azonban csodálatos volt lenézni. A jobb oldali képen a kitaposott utacska egy mellék-kráterhez vezet.









Lefelé menet azon gondolkoztunk, milyen jó lehet síelni itt télen. Az egész hegy egy óriási sípálya, nincsenek fák, kiálló kövek, nincs semmi, amit kerülgetni kéne. Gyakorlatilag kijelölt sípálya sincs, arra lehet menni, amerre az ember szeretne. Sajnos ahhoz messze van tőlünk, hogy mindezt ki is próbáljuk majd télen.




Így fest a mellék-kráter közelebbről, és ahogy Gyuri a peremén sétál:









Miután szerencsésen megúsztuk (vulkánkitörés nélkül) a kirándulást, visszatértünk a kempingbe, ahol a strandról is az Osornóban gyönyörködtünk:

Másnap ismét tovább indultunk, de még újra bementünk Frutillarba (az Osornóval szemközti tóparti kisvárosba). Az autópálya lejárójánál nem éppen európai szemhez szokott látvány fogadott minket: egy kombájn fizetett a kapunál. Itt egyáltalán nem meglepő a gyalogos, biciklis az autópályákon, még buszmegállók is vannak, sőt, ritkább úthálózattal rendelkező vidékeken még kereszteződések is vannak a pályán.

Frutillar a német kolóniájáról nevezetes (ezen a környéken, Valdiviában sokan beszélnek még ma is németül). Az 1800-as évek közepén, Chile addig szinte lakatlan déli részének benépesítését tűzték ki célul, mivel nagy volt a veszély, hogy a gyéren lakott területeket az argentínok foglalják el. Ekkor jöttek a németek több hullámban. Sokan érkeztek olyanok is, akik Amerikába indultak, de út közben (Panama-csatorna híján erre jöttek a hajók) kiszálltak és nem folytatták az utat. Az egykori telepesek életét a Német Kolónia Múzeumban lehet megtekinteni.

A telepesek, miután az első nehézségeken túljutottak, szinte mindenüket maguk után hozatták Németországból. A múzeumban berendezett szobákban meg lehet nézni a Singer varrógéptől kezdve az összes onnan hozott csipkét, bútort, zongorát, német dalok kottáival. A színben pedig kombájnt, szőlődarálót, prést és egyéb földművelő eszközt láttunk, ezeket mind Németországból hozták .

Frutillarban német klub és bauernhaus is működik, és tényleg sokan beszélnek németül. Minden második házban "kuchen"-t és "mermelade"-t készítenek. Az egész városka olyan, mintha nem is Chilében lenne, sokkal rendezettebb benyomást kelt, mint egy átlagos chilei városka. És még "Plaza de armas", vagyis főtér a város közepén sincs benne.



Utolsó állomásunk a Parque Nacional Conquillioba volt tervezve, de a Llaima-vulkán januári kitörése miatt a nemzeti park területét teljes egészében lezárták. Így kicsit távolabb, Cunco mellett táboroztunk le, egy ökokempingben. A füvet lámák nyírták, 10 méterre tőlünk bárányok legeltek. Az egyik legkellemesebb helyünk volt az összes közül. A szomszédaink mondták, hogy ugyan a vulkánhoz nem lehet közel menni (pedig ezért jöttünk), de este az útról lehet látni a vörösen izzó lávát, ahogy folyik le a hegyről. És tényleg! Kicsit nehéz volt fényképezni, de valami ilyesmit láttunk.
Peti (bár nem tudta mi az a láva) ösztönösen félni kezdett, nem tudta megérteni, mi az, hogy "csorog a lába". Szegény Kippkopp babának onnantól kezdve két hétig csorgott a lába. (Peti szerint.)






Nappal, messziről így nézett ki a Llaima:










Utolsó napunkon, mivel a nemzeti parkot csak kerülgethettük, új úticélt kellett találnunk. Kinéztük az útikönyvben a Laguna de Icalma nevű tavacskát, mint egyetlen kirándulóhelyet a környéken, amit meg lehetett közelíteni. Útközben egy szép vízesés mellett mentünk el:













A tavacska sajnos csak elvben volt megközelíthető, a valóságban egy 53 km hosszú földút vezetett el odáig. Ezt ugyan láttuk a térképen, de gondoltuk ennyi rázkódás után, amennyiben 10 nap alatt részünk volt, ez már meg sem kottyan nekünk (az autónak). Tévedtünk. Kb. 40 km után feladtuk és visszafordultunk, annyira rossz volt az út. Azért közben legalább szép látványban volt részünk, az út ugyanis egy araucáriákból álló erdőn vezetett keresztül. Az Araucaria araucana Chile középső részén és Argentínában őshonos, egyik legősibb fenyőféle, egyben Chile szimbóluma. Többszáz éves példányai akár 40 m magasra is megnőnek. Jellegzetes ágrendszerét a szorosan egymás mellett álló hegyes levelek alkotják. "Monkey puzzle"-nek, vagyis majom-puzzlenek is nevezik. Ezt az elnevezést a 19. sz. közepén az angolok adták neki, akik előszeretettel ültették a kertjükbe ezt a különleges fát. Viccesen jegyezte meg valaki, hogy a majmok mire megmásszák az araucariát, puzzle-darabkákra esnek szét, olyan élesek a fa levelei.














Miután úgy döntöttünk, hogy nem bírjuk tovább ezt az utat, visszadöcögtünk a már megtett 40 km-es "úton". Melipeucoban aztán egy másik hasonló minőségű földútra kanyarodtunk rá, de ez most csak kb. 15 km hosszú volt, természetesen meredeken felfelé. A Termas de Balboa felé igyekeztünk, ami egy természetes termálfürdő.
Útközben ezen a hídon kellett keresztülmenni (természetesen egy autó széles):
Azért ezt a fürdőt választottuk, mert a térkép jelölése szerint ez egy természetes fürdőhely, nem mesterségesen kialakított "strand". Azt képzeltük (mi naívak), hogy egy termélvízzel teli sziklamederben fürdünk majd, mint a Dante pokla c. filmben. Hát, majdnem...




A bal oldali képen a látvány látható, amit a kocsiból kiszállva megpillantottunk, a jobb oldalin a fürdő bejárata...











Ez pedig maga a fürdő, három egymás melletti bádogbódé, mindegyikben egy földbe süllyesztett kádféleség, vagyis csak egy koporsó nagyságú meder, fadeszkákkal kibélelve.

A kádban két csap: az egyik a termálvíz (ami ugye a vulkáni tevékenység miatt forró), a másik a szomszédos patak jéghiged vize. A fürdőző igénye szerint keverheti a hideg és meleg vizet, de a közlekedőedények elve szerint működő csap csak félig engedi megtölteni a koporsó-kádat. Mit mondjak, égy 10 mp alatt eldöntöttem, hogy én itt nem fogok megmártózni, de Gyuri nagyon lelkes volt, meg persze Petit sem tudtuk volna fürdés nélkül elhozni onnan. De lagalább jót nevettünk...













Este a kempingben gyorsan összepakoltunk, majd egy utolsó lámasimogatás és kártyaparti után lefeküdtünk. Másnap a több, mint 800 km-es utat 3 megállással letekertük hazáig.