Február - nyaralás 1. rész

Peti hasmenéséből félig kigyógyulva, két napos "késéssel, február 5-én elindultunk nyaralni Chile déli része felé. Még az indulás napján is hezitáltunk, hogy el merjünk-e indulni, mert Peti egy falatot sem volt hajlandó megenni, de mivel a hasmenése alábbhagyott, a visszaérkezés dátuma pedig Gyuri munkája miatt adva volt, délben úgy döntöttünk, hogy elindulunk.
Az autózás Chilében pszichikailag elég megterhelő, mert a helyiek elég rosszul vezetnek, így nagyon kell koncentrálni, nehogy balesetbe kerüljön az ember, de a hosszú távú utak során legalább a "merre kell menni?" kérdésre elég egyértelmű a válasz. Mivel az ország 5000 km hosszú és csak párszáz km széles, a fő, 5-ös számú autópályáján kell sur, vagy norte, vagyis dél, illetve észak felé menni. Az "Autopista 5" É-D-i tengelyétől kicsit távolabb eső nagyvárosokat további autópályákon lehet elérni, de a fő közlekedés az 5-ösön zajlik. Így tehát mi is elindultunk "sur" felé.

A késői indulás miatt a tervezett úticélt nem sikerült elérni, így Talcától nem messze megpihentünk a Lago Colbun partján. A kemping a Complejo Turistico Valshi névre hallgatott, vagyis valamiféle turisztikai központ. 3 csillagos, tehát jónak számít. Európai kempingezéshez szokott embereknek elég lehangoló volt a dolog, de egy éjszakára megtette. Találkoztunk lakóbuszos németekkel, akik szintén átutazóban voltak dél felé.

Másnap reggel viszonylag korán indultunk, mert 500 km-t kellett megtennünk a Villarica vulkánig. A vulkán a Lago Villarica mellett áll, 2840 m magas. A tó a vulkáni tevékenység során alakult ki, ahogy a láva elállta a víz útját. A vulkán ma is működik, ottjártunkkor is folyamatosan füstölt. A kemping, ahol megszálltunk, Villarica és Pucón között található, Pucón előtt pár km-re. Pucón az általunk eddig látott városok közül a leginkább európai, olyan, mintha valahol az Alpokban lenne. Valószínűleg azért, mert rengeteg a túrista, főleg amerikai, de európaiak is sokan látogatnak ide.

Kempingünk, a Huimpalay Lemu kirándulásunk nagy tévedése volt. Nem a minősége miatt, azzal nem volt gond, csak az ára volt nagyon borsos. 36000 pesóba került (kb. 12000 Ft), míg a többi helyen 7-15000-et fizettünk. Igaz, itt a sátorhelyünkhöz saját fürdőszoba járt. A kempingnek saját strandja volt, de a vulkáni tavaknál nem olyan kellemes strandolni, mert a víz hideg, a part pedig fekete vulkáni törmelékkel borított, amibe nem nagyon van kedve lefeküdni az embernek. Peti azért jót játszott a parton, hordta a kavicsot a tóba.

Másnap elindultunk meghódítani a vulkánt. Szerveznek túrákat a kráterhez is, de azt kisgyerekkel lehetetlen végigcsinálni, mivel jégcsákányt is adnak az úthoz, és különben is nagyon korán kell elindulni. Egy darabig autóval lehet menni, ami a mi kis Chevi Corsánkkal nem volt olyan kellemes, tekintve, hogy a chilei nemzeti parkokban nincsenek aszfaltutak, csak sóval konglomerált utak, amit inkább 4-kerékmeghajtású autókhoz terveztek. A kocsink egyébként sem volt tökéletes, mert az út előtti ablaktörlőlapát-csere alkalmával Gyurinak sikerült megrepesztenie a szélvédőt, ami ezeknek a rázós utaknak köszönhetően egyre tovább repedt. Egy darabig mehettünk autóval, majd gyalog tovább. Peti Gyuri hátán utazott a beülőben, mi pedig baktattunk a forróságban. A vulkán oldalában semmilyen növényzet nem él, így árnyék nincs semmi, csak a tűző Nap felülről és a sugárzó fekete vulkáni törmelék alulról. Télen itt síközpont működik, de nyáron a rengeteg túrista ellenére sem működik egy felvonó sem, sőt, még egy étterem, vagy büfé sincs. A törmelékben nagyon nehéz menni, olyan, mintha minden lépésnél bokáig merülne az ember a homokban. Mindezt felfelé a hegyen, 35 fokban... Estére ki is merültünk, jól esett a pihenés, főleg, hogy másnap ismét hosszú út várt ránk.
Reggel korán indultunk Chiloé-szigetre, ami újabb 500 km távolságra volt. Útközben azzal szórakoztattuk magunkat, hogy próbáltuk beazonosítani az autópálya mellett fekvő vulkánokat a térkép alapján. Egyedül az Osornó az, amelyiket biztosan megtaláltunk. Kis kitérőt is tettünk a Lago Llanquihue felé, Frutillarba, ahonnan gyönyörűen lehetett látni a tó túlsó partján a vulkánt. Rövid séta után indultunk tovább.
Chiloé szigetére érve, mintha egy másik országba értünk volna. Az addigi szárazságot felváltotta a szinte állandóan csapadékos időjárás, a kiégett fű után végre igazi zöldet láttunk. A kempingünk (El Chilote, 8000 peso/éj) az autóút felett feküdt a domboldalon. Ökokemping, vagyis a barikák, tehenek közvetlenül mellettünk legeltek. Az ár még a tüzifát is magában foglalta, így estére vettünk is egy darab marhahúst, amit rács híján sátorcövekeken sütöttünk meg.

A sziget központja Castro. A város mindkét bejáratánál ún. palafitos-ok állnak, vagyis cölöpökre épített halászkunyhók (norvég mintára készültek). Dagálykor a hajók a ház alá állnak, így ki tudnak hajózni a halászok. Apálykor viszont "szárazon" állnak.

Chiloé sziget jellegzetessége a különleges építészete. Szinte minden ház fazsindelyekkel borított, nemcsak a teteje, hanem a falak is. Rengeteg különböző mintájú zsindely létezik, a házakat pedig a élénk színnel lefestik, ami miatt még változatosabbnak hatnak az épületek.

Chiloé körül több kis sziget található, melyekre komppal lehet eljutni. Mi az egyik legnagyobbat, Isla Quinchaot látogattuk meg, ami azért nem olyan nagy, a hossza kb. 30 km.
A közepén fekszik Achao, ami egész Chiloén a leghíresebb a

fazsindelyes házairól. Főterén (minden chilei város közepén egy Plaza de Armas nevezetű tér van) egy gyönyörű, kívül-belül faborítású templom áll.

Achaoban szerencsénk volt, mert éppen akkor zajlott egy fesztivál, ahol a helyi specialitásokat meg tudtuk kóstolni.

Kipróbáltuk a "chicha de manzana"-t, amit a hagyományos módon készítettek el. Ez egy frissen préselt almalé, melyhez az almát régen egy óriási darálón ledaráltak, majd a gyümölcshúst fonott kosarakba téve egy fa préssel kipréselték. Az almalébe őrölt, pirított gabonamagvakat kevernek, melyet kövek között őröltek le.

Két éjszakát töltöttünk Chiloén. Ez volt kirándulásunk legdélebbi pontja, otthonunktól 1300 km-re.
A sziget egyik híres kézműves terméke az alpaka-gyapjúból kötött pulóverek, sálak, zoknik. Vasárnaponként Dalcahueben tartják a legnagyobb "feria artesanal"-t, vagyis kézműves vásárt, ahol a kézzel kötött ruhákat, faragott és háncsból font tárgyakat meg lehet vásárolni. A piacon az árusok helyben is készítik a termékeiket, az eladó nénik folyamatosan kötnek, van, aki fonalat fon.

A piacon büfé is van, ahol helyi ételeket készítenek (nem túl bizalomgerjesztő körülmények között), itt a Torta Chilote-t kóstoltuk meg, ami a mi csúsztatott palacsintánkhoz hasonló édesség, dinsztelt almával töltve.

Chiloéról elmenőben, még mielőtt kompra szálltunk volna, tettünk egy kitérőt a sziget É-Ny-i csücskébe, ahol a Magellán pingvineket lehet megtekinteni eredeti élőhelyükön. A több km hosszú, homokos partszakaszhoz egy borzalmas földút vezetett (mint minden nemzeti parkban), repedt szélvédőnk meg is sínylette az utat. A látvány azonban csodálatos volt. Az autóval a "strandon" kellett parkolnunk, ahol rögtön meg is rohamoztak minket a "hajóskapitányok", hogy az ő csónakjukkal menjünk pingvineket

nézni. Mivel a partról nem lehet semmit látni, be is fizettünk egy

fél órás útra. Eddigi európai csónakázós élményeink után furcsa volt, hogy itt senkinek eszébe sem jut mentőmellény nélkül bárkit is felengedni a hajóra, valamint, hogy a különböző hajók tulajdonosai mind egységes áron viszik az embereket, nem versengenek, hogy kinél lehet olcsóbban menni. Ennek ellenére az út nem drága, pedig ha már 15 km-t végigzötykölődött az ember, úgyis kifizetné, bármit mondanak neki.

A hajón kb. 25-en ültünk. A kísérőnk folyamatosan magyarázta a látnivalókat. Láttunk rengeteg pingvint (kb 70-80 cm-esek), kormoránt, fókát. A sziklák előtt pedig kilóméteres "spagettik" úsztak a vízben, amiből Ancudban (pár km-re innen) agar-agart készítenek. Ez persze csak nekem volt érdekes, mert mi a Laborban otthon ennek a felhasználásával készítjük a táptalajokat.

Elmenőben a szigetről, a kompút alatt megcsodáltuk a Hornopirén-vulkánt, melyet a Patagóniába vezető Carratera Austral útról lehet elérni. Eredetileg erre is szerettünk volna még jönni, de a természeti adottségok miatt ez az út nem a mi autónknak való, nem is beszélve Petiről, akivel azért nem lehet még úgy nomádkodni, amennyire szeretnénk. De majd jövő nyáron!!!