Santa Rita Borászat

Terv szerint a nyaralás végén kicsit bejártuk volna a Talca környéki borvidéket, de ez az elcsúszott indulás miatt elmaradt, valamint eléggé fáradtak is voltunk. Ezért aztán az egyik hétvégén elindultunk, hogy megnézzük a szőlőket és borászatokat.

Nem jártunk túl nagy sikerrel, mert a borászatok zöme csak hét közben van nyitva, akkor is csak előzetes bejelentkezéssel lehet megnézni őket. A Chilébe utazók nagy része a turistáknak javasolt borutat is végigjárja, általában szervezett csoportokkal, a nyaralók pedig ugye hét közben is tudnak bort kóstolni. Chile legnagyobb borászatába a Concha y Toro-ba be tudtunk volna menni, de csak délutén 3-kor, mi pedig délben voltunk ott. Az egész nagyon turista-szagú vult, rengeteg busszal, el is ment tőle a kedvünk, ezért nem jöttünk ide vissza.

Próbáltunk bemenni még egy pár helyre, de sehol nem akartak beengedni minket, kivétel a Santa Rita Borászat. Itt sétálhattunk a tőkék között (ez azért inkább csak Gyurinak volt fergeteges élmény), és végigjárhattuk a borászat saját múzeumát Chile történelméről, kultúrájáról. Ez Petivel nem volt egyszerű, de legalább jó hűvös volt az épületben. A Santa Ritának elegáns étterme is van, ahová Petivel jobbnak láttuk nem betérni, úgysem élvezhettük volna tőle a finom ételeket, inkább a régi színből kialakított büfé-kávézóban ettünk egy szendvicset. Itt Peti kedvére nézegethette a kiállított régi szőlőművelő eszközöket.

Bort kóstolni szombat lévén nem lehetett, így csak vettünk egy üveg bort és körbejártuk még egy kicsit a környéket. Rengeteg szőlőt láttunk, egész hegyek vannak betelepítve.

Aztán egyszer csak úgy gondoltuk, elég szőlőt láttunk és hazamentünk. "Jót" kirándultunk: mentünk 400 km-t, rövid nézelődésen kívül egész nap ültünk az autóban, izzadtunk, de sebaj, majd máskor nagyobb szerencsével járunk.

Február - nyaralás 2. rész

Elhagyva Chiloé szigetét, egy gyors séta után Puerto Monttban, ismét az 5-ös útra tértünk, de immáron a norte, vagyis észak feliratú táblákat kellett keresnünk. Következő megállónk a kimondhatatlan nevű (pedig már százszor megkérdeztük, hogyan ejtik) Lago Llanquihue partján volt. Itt már jártunk egyszer, Chiloéra menet megálltunk Frutillarban, mert örültünk, hogy tiszta az idő, nem akartuk elszalasztani az Osorno-vulkán látványát. Szerencsére később is mázlink volt az idővel, az ismerőseinktől hallott rémtörténetekkel ellentétben ragyogó napsütés fogadott minket.
Nagyon kellemes kempinget (Camping Montana) találtunk a tó túlsó végében, a vulkán lábánál. Itt is járt asztal, pad és sütögető is a kempinghelyhez.
Másnap, mielőtt megmásztuk volna a vulkánt, hajóztunk egyet a Lago Todos los Santos-on, ahonnan a nemcsak az Osornót, hanem egy másik vulkánt is lehetett látni, a Puntiagudót.

A hajóról ilyen a két vulkán (a jobb oldali képen a Puntiagudo csúcsa látható a hegyek mögött):

Hajókázás után sétáltunk egyet a Saltos del Petrohué vízesésnél. A vulkánkitörés során kifolyt láva elállta a víz útját, ami utat keresve magának szerteágazó medret alakított ki. Hidakról és a megszilárdult láván sétálgatva lehet megszemlélni a folyót.

A vízesés után a vulkán felé vettük az utat, de előbb vissza kellett döcögni a Lago Todos los Santos-t és a Lago Llanquihuét összekötő 19 km-es földúton. Addigra már kicsit elegünk volt az állandó rázkódásból, a szélvédőnk repedése kb. 20 centivel megnőtt, de nem volt mit tenni, ha be akartunk léni a nemzeti parkokba, ez volt az ára. Megértettük, miért is jár a chileiek 70%-a terepjáróval.

Fel voltunk készülve a legrosszabbra (mivel a Villarica vulkánra is alig tudtunk felkapaszkodi a kocsival), de legnagyobb meglepetésünkre az Osornóra aszfaltút visz fel, az utolsó km-eket akkor csinálták éppen. Az itt dolgozó turisztikai szakemberek jobb munkát végeznek, mint a Villaricán, a sícentrum büféi, butikjai nyitva vannak, a felvonó is üzemel. Kb. 5 percig tart a kétüléses felvonón az út, ahonnan télen továbbiak visznek még feljebb. Most azonban gyalog kellett mennünk, hogy elérjük a legalsó hófoltot.

A képen nem tűnik távolinak, de - tekintve, hogy nemhogy fa, de még egy árva fűcsomó sem él meg a vulkáni törmeléken - 40 fokos tűző napsütésben, minden lépésnél bokáig süllyedve az egykori lávában, elég fáradságos volt felérni.




Én ennyit láttam kb 20 percen keresztül:










Fentről (még távolról sem a vulkán csúcsa) azonban csodálatos volt lenézni. A jobb oldali képen a kitaposott utacska egy mellék-kráterhez vezet.









Lefelé menet azon gondolkoztunk, milyen jó lehet síelni itt télen. Az egész hegy egy óriási sípálya, nincsenek fák, kiálló kövek, nincs semmi, amit kerülgetni kéne. Gyakorlatilag kijelölt sípálya sincs, arra lehet menni, amerre az ember szeretne. Sajnos ahhoz messze van tőlünk, hogy mindezt ki is próbáljuk majd télen.




Így fest a mellék-kráter közelebbről, és ahogy Gyuri a peremén sétál:









Miután szerencsésen megúsztuk (vulkánkitörés nélkül) a kirándulást, visszatértünk a kempingbe, ahol a strandról is az Osornóban gyönyörködtünk:

Másnap ismét tovább indultunk, de még újra bementünk Frutillarba (az Osornóval szemközti tóparti kisvárosba). Az autópálya lejárójánál nem éppen európai szemhez szokott látvány fogadott minket: egy kombájn fizetett a kapunál. Itt egyáltalán nem meglepő a gyalogos, biciklis az autópályákon, még buszmegállók is vannak, sőt, ritkább úthálózattal rendelkező vidékeken még kereszteződések is vannak a pályán.

Frutillar a német kolóniájáról nevezetes (ezen a környéken, Valdiviában sokan beszélnek még ma is németül). Az 1800-as évek közepén, Chile addig szinte lakatlan déli részének benépesítését tűzték ki célul, mivel nagy volt a veszély, hogy a gyéren lakott területeket az argentínok foglalják el. Ekkor jöttek a németek több hullámban. Sokan érkeztek olyanok is, akik Amerikába indultak, de út közben (Panama-csatorna híján erre jöttek a hajók) kiszálltak és nem folytatták az utat. Az egykori telepesek életét a Német Kolónia Múzeumban lehet megtekinteni.

A telepesek, miután az első nehézségeken túljutottak, szinte mindenüket maguk után hozatták Németországból. A múzeumban berendezett szobákban meg lehet nézni a Singer varrógéptől kezdve az összes onnan hozott csipkét, bútort, zongorát, német dalok kottáival. A színben pedig kombájnt, szőlődarálót, prést és egyéb földművelő eszközt láttunk, ezeket mind Németországból hozták .

Frutillarban német klub és bauernhaus is működik, és tényleg sokan beszélnek németül. Minden második házban "kuchen"-t és "mermelade"-t készítenek. Az egész városka olyan, mintha nem is Chilében lenne, sokkal rendezettebb benyomást kelt, mint egy átlagos chilei városka. És még "Plaza de armas", vagyis főtér a város közepén sincs benne.



Utolsó állomásunk a Parque Nacional Conquillioba volt tervezve, de a Llaima-vulkán januári kitörése miatt a nemzeti park területét teljes egészében lezárták. Így kicsit távolabb, Cunco mellett táboroztunk le, egy ökokempingben. A füvet lámák nyírták, 10 méterre tőlünk bárányok legeltek. Az egyik legkellemesebb helyünk volt az összes közül. A szomszédaink mondták, hogy ugyan a vulkánhoz nem lehet közel menni (pedig ezért jöttünk), de este az útról lehet látni a vörösen izzó lávát, ahogy folyik le a hegyről. És tényleg! Kicsit nehéz volt fényképezni, de valami ilyesmit láttunk.
Peti (bár nem tudta mi az a láva) ösztönösen félni kezdett, nem tudta megérteni, mi az, hogy "csorog a lába". Szegény Kippkopp babának onnantól kezdve két hétig csorgott a lába. (Peti szerint.)






Nappal, messziről így nézett ki a Llaima:










Utolsó napunkon, mivel a nemzeti parkot csak kerülgethettük, új úticélt kellett találnunk. Kinéztük az útikönyvben a Laguna de Icalma nevű tavacskát, mint egyetlen kirándulóhelyet a környéken, amit meg lehetett közelíteni. Útközben egy szép vízesés mellett mentünk el:













A tavacska sajnos csak elvben volt megközelíthető, a valóságban egy 53 km hosszú földút vezetett el odáig. Ezt ugyan láttuk a térképen, de gondoltuk ennyi rázkódás után, amennyiben 10 nap alatt részünk volt, ez már meg sem kottyan nekünk (az autónak). Tévedtünk. Kb. 40 km után feladtuk és visszafordultunk, annyira rossz volt az út. Azért közben legalább szép látványban volt részünk, az út ugyanis egy araucáriákból álló erdőn vezetett keresztül. Az Araucaria araucana Chile középső részén és Argentínában őshonos, egyik legősibb fenyőféle, egyben Chile szimbóluma. Többszáz éves példányai akár 40 m magasra is megnőnek. Jellegzetes ágrendszerét a szorosan egymás mellett álló hegyes levelek alkotják. "Monkey puzzle"-nek, vagyis majom-puzzlenek is nevezik. Ezt az elnevezést a 19. sz. közepén az angolok adták neki, akik előszeretettel ültették a kertjükbe ezt a különleges fát. Viccesen jegyezte meg valaki, hogy a majmok mire megmásszák az araucariát, puzzle-darabkákra esnek szét, olyan élesek a fa levelei.














Miután úgy döntöttünk, hogy nem bírjuk tovább ezt az utat, visszadöcögtünk a már megtett 40 km-es "úton". Melipeucoban aztán egy másik hasonló minőségű földútra kanyarodtunk rá, de ez most csak kb. 15 km hosszú volt, természetesen meredeken felfelé. A Termas de Balboa felé igyekeztünk, ami egy természetes termálfürdő.
Útközben ezen a hídon kellett keresztülmenni (természetesen egy autó széles):
Azért ezt a fürdőt választottuk, mert a térkép jelölése szerint ez egy természetes fürdőhely, nem mesterségesen kialakított "strand". Azt képzeltük (mi naívak), hogy egy termélvízzel teli sziklamederben fürdünk majd, mint a Dante pokla c. filmben. Hát, majdnem...




A bal oldali képen a látvány látható, amit a kocsiból kiszállva megpillantottunk, a jobb oldalin a fürdő bejárata...











Ez pedig maga a fürdő, három egymás melletti bádogbódé, mindegyikben egy földbe süllyesztett kádféleség, vagyis csak egy koporsó nagyságú meder, fadeszkákkal kibélelve.

A kádban két csap: az egyik a termálvíz (ami ugye a vulkáni tevékenység miatt forró), a másik a szomszédos patak jéghiged vize. A fürdőző igénye szerint keverheti a hideg és meleg vizet, de a közlekedőedények elve szerint működő csap csak félig engedi megtölteni a koporsó-kádat. Mit mondjak, égy 10 mp alatt eldöntöttem, hogy én itt nem fogok megmártózni, de Gyuri nagyon lelkes volt, meg persze Petit sem tudtuk volna fürdés nélkül elhozni onnan. De lagalább jót nevettünk...













Este a kempingben gyorsan összepakoltunk, majd egy utolsó lámasimogatás és kártyaparti után lefeküdtünk. Másnap a több, mint 800 km-es utat 3 megállással letekertük hazáig.

Február - nyaralás 1. rész

Peti hasmenéséből félig kigyógyulva, két napos "késéssel, február 5-én elindultunk nyaralni Chile déli része felé. Még az indulás napján is hezitáltunk, hogy el merjünk-e indulni, mert Peti egy falatot sem volt hajlandó megenni, de mivel a hasmenése alábbhagyott, a visszaérkezés dátuma pedig Gyuri munkája miatt adva volt, délben úgy döntöttünk, hogy elindulunk.
Az autózás Chilében pszichikailag elég megterhelő, mert a helyiek elég rosszul vezetnek, így nagyon kell koncentrálni, nehogy balesetbe kerüljön az ember, de a hosszú távú utak során legalább a "merre kell menni?" kérdésre elég egyértelmű a válasz. Mivel az ország 5000 km hosszú és csak párszáz km széles, a fő, 5-ös számú autópályáján kell sur, vagy norte, vagyis dél, illetve észak felé menni. Az "Autopista 5" É-D-i tengelyétől kicsit távolabb eső nagyvárosokat további autópályákon lehet elérni, de a fő közlekedés az 5-ösön zajlik. Így tehát mi is elindultunk "sur" felé.

A késői indulás miatt a tervezett úticélt nem sikerült elérni, így Talcától nem messze megpihentünk a Lago Colbun partján. A kemping a Complejo Turistico Valshi névre hallgatott, vagyis valamiféle turisztikai központ. 3 csillagos, tehát jónak számít. Európai kempingezéshez szokott embereknek elég lehangoló volt a dolog, de egy éjszakára megtette. Találkoztunk lakóbuszos németekkel, akik szintén átutazóban voltak dél felé.

Másnap reggel viszonylag korán indultunk, mert 500 km-t kellett megtennünk a Villarica vulkánig. A vulkán a Lago Villarica mellett áll, 2840 m magas. A tó a vulkáni tevékenység során alakult ki, ahogy a láva elállta a víz útját. A vulkán ma is működik, ottjártunkkor is folyamatosan füstölt. A kemping, ahol megszálltunk, Villarica és Pucón között található, Pucón előtt pár km-re. Pucón az általunk eddig látott városok közül a leginkább európai, olyan, mintha valahol az Alpokban lenne. Valószínűleg azért, mert rengeteg a túrista, főleg amerikai, de európaiak is sokan látogatnak ide.

Kempingünk, a Huimpalay Lemu kirándulásunk nagy tévedése volt. Nem a minősége miatt, azzal nem volt gond, csak az ára volt nagyon borsos. 36000 pesóba került (kb. 12000 Ft), míg a többi helyen 7-15000-et fizettünk. Igaz, itt a sátorhelyünkhöz saját fürdőszoba járt. A kempingnek saját strandja volt, de a vulkáni tavaknál nem olyan kellemes strandolni, mert a víz hideg, a part pedig fekete vulkáni törmelékkel borított, amibe nem nagyon van kedve lefeküdni az embernek. Peti azért jót játszott a parton, hordta a kavicsot a tóba.

Másnap elindultunk meghódítani a vulkánt. Szerveznek túrákat a kráterhez is, de azt kisgyerekkel lehetetlen végigcsinálni, mivel jégcsákányt is adnak az úthoz, és különben is nagyon korán kell elindulni. Egy darabig autóval lehet menni, ami a mi kis Chevi Corsánkkal nem volt olyan kellemes, tekintve, hogy a chilei nemzeti parkokban nincsenek aszfaltutak, csak sóval konglomerált utak, amit inkább 4-kerékmeghajtású autókhoz terveztek. A kocsink egyébként sem volt tökéletes, mert az út előtti ablaktörlőlapát-csere alkalmával Gyurinak sikerült megrepesztenie a szélvédőt, ami ezeknek a rázós utaknak köszönhetően egyre tovább repedt. Egy darabig mehettünk autóval, majd gyalog tovább. Peti Gyuri hátán utazott a beülőben, mi pedig baktattunk a forróságban. A vulkán oldalában semmilyen növényzet nem él, így árnyék nincs semmi, csak a tűző Nap felülről és a sugárzó fekete vulkáni törmelék alulról. Télen itt síközpont működik, de nyáron a rengeteg túrista ellenére sem működik egy felvonó sem, sőt, még egy étterem, vagy büfé sincs. A törmelékben nagyon nehéz menni, olyan, mintha minden lépésnél bokáig merülne az ember a homokban. Mindezt felfelé a hegyen, 35 fokban... Estére ki is merültünk, jól esett a pihenés, főleg, hogy másnap ismét hosszú út várt ránk.
Reggel korán indultunk Chiloé-szigetre, ami újabb 500 km távolságra volt. Útközben azzal szórakoztattuk magunkat, hogy próbáltuk beazonosítani az autópálya mellett fekvő vulkánokat a térkép alapján. Egyedül az Osornó az, amelyiket biztosan megtaláltunk. Kis kitérőt is tettünk a Lago Llanquihue felé, Frutillarba, ahonnan gyönyörűen lehetett látni a tó túlsó partján a vulkánt. Rövid séta után indultunk tovább.
Chiloé szigetére érve, mintha egy másik országba értünk volna. Az addigi szárazságot felváltotta a szinte állandóan csapadékos időjárás, a kiégett fű után végre igazi zöldet láttunk. A kempingünk (El Chilote, 8000 peso/éj) az autóút felett feküdt a domboldalon. Ökokemping, vagyis a barikák, tehenek közvetlenül mellettünk legeltek. Az ár még a tüzifát is magában foglalta, így estére vettünk is egy darab marhahúst, amit rács híján sátorcövekeken sütöttünk meg.

A sziget központja Castro. A város mindkét bejáratánál ún. palafitos-ok állnak, vagyis cölöpökre épített halászkunyhók (norvég mintára készültek). Dagálykor a hajók a ház alá állnak, így ki tudnak hajózni a halászok. Apálykor viszont "szárazon" állnak.

Chiloé sziget jellegzetessége a különleges építészete. Szinte minden ház fazsindelyekkel borított, nemcsak a teteje, hanem a falak is. Rengeteg különböző mintájú zsindely létezik, a házakat pedig a élénk színnel lefestik, ami miatt még változatosabbnak hatnak az épületek.

Chiloé körül több kis sziget található, melyekre komppal lehet eljutni. Mi az egyik legnagyobbat, Isla Quinchaot látogattuk meg, ami azért nem olyan nagy, a hossza kb. 30 km.
A közepén fekszik Achao, ami egész Chiloén a leghíresebb a

fazsindelyes házairól. Főterén (minden chilei város közepén egy Plaza de Armas nevezetű tér van) egy gyönyörű, kívül-belül faborítású templom áll.

Achaoban szerencsénk volt, mert éppen akkor zajlott egy fesztivál, ahol a helyi specialitásokat meg tudtuk kóstolni.

Kipróbáltuk a "chicha de manzana"-t, amit a hagyományos módon készítettek el. Ez egy frissen préselt almalé, melyhez az almát régen egy óriási darálón ledaráltak, majd a gyümölcshúst fonott kosarakba téve egy fa préssel kipréselték. Az almalébe őrölt, pirított gabonamagvakat kevernek, melyet kövek között őröltek le.

Két éjszakát töltöttünk Chiloén. Ez volt kirándulásunk legdélebbi pontja, otthonunktól 1300 km-re.
A sziget egyik híres kézműves terméke az alpaka-gyapjúból kötött pulóverek, sálak, zoknik. Vasárnaponként Dalcahueben tartják a legnagyobb "feria artesanal"-t, vagyis kézműves vásárt, ahol a kézzel kötött ruhákat, faragott és háncsból font tárgyakat meg lehet vásárolni. A piacon az árusok helyben is készítik a termékeiket, az eladó nénik folyamatosan kötnek, van, aki fonalat fon.

A piacon büfé is van, ahol helyi ételeket készítenek (nem túl bizalomgerjesztő körülmények között), itt a Torta Chilote-t kóstoltuk meg, ami a mi csúsztatott palacsintánkhoz hasonló édesség, dinsztelt almával töltve.

Chiloéról elmenőben, még mielőtt kompra szálltunk volna, tettünk egy kitérőt a sziget É-Ny-i csücskébe, ahol a Magellán pingvineket lehet megtekinteni eredeti élőhelyükön. A több km hosszú, homokos partszakaszhoz egy borzalmas földút vezetett (mint minden nemzeti parkban), repedt szélvédőnk meg is sínylette az utat. A látvány azonban csodálatos volt. Az autóval a "strandon" kellett parkolnunk, ahol rögtön meg is rohamoztak minket a "hajóskapitányok", hogy az ő csónakjukkal menjünk pingvineket

nézni. Mivel a partról nem lehet semmit látni, be is fizettünk egy

fél órás útra. Eddigi európai csónakázós élményeink után furcsa volt, hogy itt senkinek eszébe sem jut mentőmellény nélkül bárkit is felengedni a hajóra, valamint, hogy a különböző hajók tulajdonosai mind egységes áron viszik az embereket, nem versengenek, hogy kinél lehet olcsóbban menni. Ennek ellenére az út nem drága, pedig ha már 15 km-t végigzötykölődött az ember, úgyis kifizetné, bármit mondanak neki.

A hajón kb. 25-en ültünk. A kísérőnk folyamatosan magyarázta a látnivalókat. Láttunk rengeteg pingvint (kb 70-80 cm-esek), kormoránt, fókát. A sziklák előtt pedig kilóméteres "spagettik" úsztak a vízben, amiből Ancudban (pár km-re innen) agar-agart készítenek. Ez persze csak nekem volt érdekes, mert mi a Laborban otthon ennek a felhasználásával készítjük a táptalajokat.

Elmenőben a szigetről, a kompút alatt megcsodáltuk a Hornopirén-vulkánt, melyet a Patagóniába vezető Carratera Austral útról lehet elérni. Eredetileg erre is szerettünk volna még jönni, de a természeti adottségok miatt ez az út nem a mi autónknak való, nem is beszélve Petiről, akivel azért nem lehet még úgy nomádkodni, amennyire szeretnénk. De majd jövő nyáron!!!