Peti az ebéd helyett inkább kiment a kertbe "füvet nyírni" és a kutyával játszani.
Később mi is kimentünk, hogy ledolgozzuk az ebédet és szedjünk magunknak egy kis narancsot, citromot, mandarint, lime-ot. Eduardóék kertje majdnem egy hektár, az egyik része díszkert, gyönyörű pergolával, ami alatt nyáron akár 30 ember is le tud ülni. Másik része gyümölcsös és zöldséges kiskert. A gyümölcsösben a citrusok mellett barack-, mandula-, avokádófák vannak. Nagy élmény volt nekünk közvetlenül a fáról enni a friss narancsot. Peti is elemében volt, végig ott dagonyázott körülöttünk. 
Mikor sötétedett, még visszamentünk kicsit a házba kávézni. Peti Nicóval, Eduardo 5 éves fiával próbált játszani. Nico vagy teljesen félre van nevelve, vagy nem teljesen százas szegény, ezt még nem tudtuk eldönteni. Vannak normális pillanatai, de ellenkezni nem lehet vele, akkor üt-vág. Szegény Peti mindig közeledne hozzá, de szinte mindig sírás a vége, mert Nico megüti. Végül a békés DVD-nézésben maradtak, de Nico akkor is kiborult, mert a beszélgetésünktől nem hallotta a mesét.
Peti úgy kimerült, hogy a hazafelé vezető 5 perces úton a kocsiban elaludt.
Az Egyetem mellett parkoltunk, megnéztük, hol is dolgozik Gyuri (csak névleg, mert a kertész kar Quillotában van). Innen 2 perc sétára található az Eiffel által tervezett Mercado el Cardonal nevű piac. Ismerőseink szerint ez túristalátványosság, helyiek nem vásárolnak itt. A piac azért messze elmarad a pesti Nagycsarnoktól, iszonyú kupleráj, kosz, rengeteg macska és kutya fogadja a látogatót. A standok között alig lehet elférni, de nem a sok túrista miatt. Rengeteg helyi is ide jár vásárolni. Miután az ember megszokja a fejfájdító zsibongást és állattömeget (nem kell jobban körülnézni, mert akkor biztos találnánk patkányt is), egész jó minőségű zöldségből lehet válogatni, a quillotai piacnál olcsóbb árakon. Az emeleten (ebben az egyben hasonlít a Csarnokhoz) éttermek vannak. Itt sem kell nagyon körülnézni, az asztalok alatt macskák lesik az elejtett falatokat. A mi gyomrunk már kezdett hozzászokni a körülményekhez, itt ebédeltünk, egy étteremben, melynek tulajdonosa Santiago legmenőbb éttermeiben volt főszakács. Nem voltunk éhesek, de az élmény miatt rendeltünk egy kagylólevest, amit 4-en ettünk, de még így is maradt belőle. (Kb. másfél liter űrtartalmú cseréptányért teleraknak kagylóval és felöntik egy kis hallével.)
A dombok nem magasak, de gyalog azért fárasztó megmészni őket. Ezért a régi gazdag kereskedők és bankárok, a hegytetőn épült házaikhoz siklókat építettek, melyeket ma is lehet használni. Ha felmegyünk egy siklóval, akkor egy sétányra érünk, amely végigvezet a dombokon a város felett, csodálatos kilátással az óceánra. A sétányon festők festenek, kézművesek érulják műveiket és egymást érik a kávézók. Több km hosszú, egy-egy szakaszát külön névvel illetik, ezeket kacskaringós, szűk sikátorok kötik össze. 
A nyári hétvégéket általában strandolással töltöttük. Igaz, hogy a víz nagyon hideg, Gyuri is csak a 4. alkalommal merészkedett bele, de a melegben nagyon kellemes a tengerparton napozni. Érdekes, hogy nincs túl meleg, a hideg tenger miatt mindig viszonylag temperált a levegő hőmérséklete a parton. Igazándiból nincs is nagy kedve az embernek bemenni a vízbe, árnyékban szinte fázni lehet, de legalábbis jól esik egy pólót felhúzni.
A strand viszonylag kicsi, egy zárt öbölben van, ezért a szokásosnál kicsit jobban felmelegszik a víz, kb. 15-16 fokos.
Elhagyva Chiloé szigetét, egy gyors séta után Puerto Monttban, ismét az 5-ös útra tértünk, de immáron a norte, vagyis észak feliratú táblákat kellett keresnünk. Következő megállónk a kimondhatatlan nevű (pedig már százszor megkérdeztük, hogyan ejtik) Lago Llanquihue partján volt. Itt már jártunk egyszer, Chiloéra menet megálltunk Frutillarban, mert örültünk, hogy tiszta az idő, nem akartuk elszalasztani az Osorno-vulkán látványát. Szerencsére később is mázlink volt az idővel, az ismerőseinktől hallott rémtörténetekkel ellentétben ragyogó napsütés fogadott minket.
A hajóról ilyen a két vulkán (a jobb oldali képen a Puntiagudo csúcsa látható a hegyek mögött):
Hajókázás után sétáltunk egyet a Saltos del Petrohué vízesésnél. A vulkánkitörés során kifolyt láva elállta a víz útját, ami utat keresve magának szerteágazó medret alakított ki. Hidakról és a megszilárdult láván sétálgatva lehet megszemlélni a folyót.
A vízesés után a vulkán felé vettük az utat, de előbb vissza kellett döcögni a Lago Todos los Santos-t és a Lago Llanquihuét összekötő 19 km-es földúton. Addigra már kicsit elegünk volt az állandó rázkódásból, a szélvédőnk repedése kb. 20 centivel megnőtt, de nem volt mit tenni, ha be akartunk léni a nemzeti parkokba, ez volt az ára. Megértettük, miért is jár a chileiek 70%-a terepjáróval.
Fel voltunk készülve a legrosszabbra (mivel a Villarica vulkánra is alig tudtunk felkapaszkodi a kocsival), de legnagyobb meglepetésünkre az Osornóra aszfaltút visz fel, az utolsó km-eket akkor csinálták éppen. Az itt dolgozó turisztikai szakemberek jobb munkát végeznek, mint a Villaricán, a sícentrum büféi, butikjai nyitva vannak, a felvonó is üzemel. Kb. 5 percig tart a kétüléses felvonón az út, ahonnan télen továbbiak visznek még feljebb. Most azonban gyalog kellett mennünk, hogy elérjük a legalsó hófoltot.
A képen nem tűnik távolinak, de - tekintve, hogy nemhogy fa, de még egy árva fűcsomó sem él meg a vulkáni törmeléken - 40 fokos tűző napsütésben, minden lépésnél bokáig süllyedve az egykori lávában, elég fáradságos volt felérni.
Lefelé menet azon gondolkoztunk, milyen jó lehet síelni itt télen. Az egész hegy egy óriási sípálya, nincsenek fák, kiálló kövek, nincs semmi, amit kerülgetni kéne. Gyakorlatilag kijelölt sípálya sincs, arra lehet menni, amerre az ember szeretne. Sajnos ahhoz messze van tőlünk, hogy mindezt ki is próbáljuk majd télen.
Másnap ismét tovább indultunk, de még újra bementünk Frutillarba (az Osornóval szemközti tóparti kisvárosba). Az autópálya lejárójánál nem éppen európai szemhez szokott látvány fogadott minket: egy kombájn fizetett a kapunál. Itt egyáltalán nem meglepő a gyalogos, biciklis az autópályákon, még buszmegállók is vannak, sőt, ritkább úthálózattal rendelkező vidékeken még kereszteződések is vannak a pályán.
Frutillar a német kolóniájáról nevezetes (ezen a környéken, Valdiviában sokan beszélnek még ma is németül). Az 1800-as évek közepén, Chile addig szinte lakatlan déli részének benépesítését tűzték ki célul, mivel nagy volt a veszély, hogy a gyéren lakott területeket az argentínok foglalják el. Ekkor jöttek a németek több hullámban. Sokan érkeztek olyanok is, akik Amerikába indultak, de út közben (Panama-csatorna híján erre jöttek a hajók) kiszálltak és nem folytatták az utat. Az egykori telepesek életét a Német Kolónia Múzeumban lehet megtekinteni.
A telepesek, miután az első nehézségeken túljutottak, szinte mindenüket maguk után hozatták Németországból. A múzeumban berendezett szobákban meg lehet nézni a Singer varrógéptől kezdve az összes onnan hozott csipkét, bútort, zongorát, német dalok kottáival. A színben pedig kombájnt, szőlődarálót, prést és egyéb földművelő eszközt láttunk, ezeket mind Németországból hozták .
Frutillarban német klub és bauernhaus is működik, és tényleg sokan beszélnek németül. Minden második házban "kuchen"-t és "mermelade"-t készítenek. Az egész városka olyan, mintha nem is Chilében lenne, sokkal rendezettebb benyomást kelt, mint egy átlagos chilei városka. És még "Plaza de armas", vagyis főtér a város közepén sincs benne.
Utolsó állomásunk a Parque Nacional Conquillioba volt tervezve, de a Llaima-vulkán januári kitörése miatt a nemzeti park területét teljes egészében lezárták. Így kicsit távolabb, Cunco mellett táboroztunk le, egy ökokempingben. A füvet lámák nyírták, 10 méterre tőlünk bárányok legeltek. Az egyik legkellemesebb helyünk volt az összes közül. A szomszédaink mondták, hogy ugyan a vulkánhoz nem lehet közel menni (pedig ezért jöttünk), de este az útról lehet látni a vörösen izzó lávát, ahogy folyik le a hegyről. És tényleg! Kicsit nehéz volt fényképezni, de valami ilyesmit láttunk.
Peti (bár nem tudta mi az a láva) ösztönösen félni kezdett, nem tudta megérteni, mi az, hogy "csorog a lába". Szegény Kippkopp babának onnantól kezdve két hétig csorgott a lába. (Peti szerint.)
Azért ezt a fürdőt választottuk, mert a térkép jelölése szerint ez egy természetes fürdőhely, nem mesterségesen kialakított "strand". Azt képzeltük (mi naívak), hogy egy termélvízzel teli sziklamederben fürdünk majd, mint a Dante pokla c. filmben. Hát, majdnem...
