Gyuri szülei március közepén rövid argentín és brazil megállók után megérkeztek hozzánk. Gyurinak akkor kezdődött a félév az Egyetemen, ezért hét közben nem tudott sok időt velünk tölteni, de hétvégente bejártuk a környéket, Petivel mi is ekkor mentünk először Valparaisoba városnézésre.
Az Egyetem mellett parkoltunk, megnéztük, hol is dolgozik Gyuri (csak névleg, mert a kertész kar Quillotában van). Innen 2 perc sétára található az Eiffel által tervezett Mercado el Cardonal nevű piac. Ismerőseink szerint ez túristalátványosság, helyiek nem vásárolnak itt. A piac azért messze elmarad a pesti Nagycsarnoktól, iszonyú kupleráj, kosz, rengeteg macska és kutya fogadja a látogatót. A standok között alig lehet elférni, de nem a sok túrista miatt. Rengeteg helyi is ide jár vásárolni. Miután az ember megszokja a fejfájdító zsibongást és állattömeget (nem kell jobban körülnézni, mert akkor biztos találnánk patkányt is), egész jó minőségű zöldségből lehet válogatni, a quillotai piacnál olcsóbb árakon. Az emeleten (ebben az egyben hasonlít a Csarnokhoz) éttermek vannak. Itt sem kell nagyon körülnézni, az asztalok alatt macskák lesik az elejtett falatokat. A mi gyomrunk már kezdett hozzászokni a körülményekhez, itt ebédeltünk, egy étteremben, melynek tulajdonosa Santiago legmenőbb éttermeiben volt főszakács. Nem voltunk éhesek, de az élmény miatt rendeltünk egy kagylólevest, amit 4-en ettünk, de még így is maradt belőle. (Kb. másfél liter űrtartalmú cseréptányért teleraknak kagylóval és felöntik egy kis hallével.)
Kicsit arrébbálltunk a kocsival és elindultunk gyalog bejárni Valparaiso dombocskáit. Valparaiso az általunk ismert legszebb fekvésű város, főleg este nyújt lélegzetelállító látványt a milliárdnyi lámpájának a fénye. Egy hatalmas öböl partján fekszik, megszámlálhatatlan dombocskán (cerro).
A dombok nem magasak, de gyalog azért fárasztó megmészni őket. Ezért a régi gazdag kereskedők és bankárok, a hegytetőn épült házaikhoz siklókat építettek, melyeket ma is lehet használni. Ha felmegyünk egy siklóval, akkor egy sétányra érünk, amely végigvezet a dombokon a város felett, csodálatos kilátással az óceánra. A sétányon festők festenek, kézművesek érulják műveiket és egymást érik a kávézók. Több km hosszú, egy-egy szakaszát külön névvel illetik, ezeket kacskaringós, szűk sikátorok kötik össze.
A Paseo Yugoslavnál jöttünk le a főutcára (Prat), itt áll a Haditengerészeti Parancsnokság. Innen kb. 100 m-re van a kikötő, ahonnan egymás után indulnak a kis hajók sétahajózásra. Mi is beültünk, végigmutatták lentről a cerrókat, valamint a kikötő főbb részeit, és a hadihajókat is. Útközben fókákat is láttunk.
Innen még tovább mentünk, a város leghíresebb fogaskerekűjéhez "Ascensor Artilleria", de a hosszú sor miatt inkább gyalog mentünk fel a Café Miradorhoz. Itt kezdődik a Paseo 21 de Mayo sétány, kilátással a teherkikötőre. Végig lehet nézni, hogyan pakolják meg a hajókat az óriási daruk ezernyi konténerrel. Itt van a Tengerészeti Múzeum, melyet most nem tekintettünk meg, mivel fél órával zárás előtt voltunk.
Innen már csak az autóhoz taplaltunk vissza, hogy hazafelé vegyük az irányt.
Pár nap múlva Gyuri szülei elmentek a Torres del Paine Nemzeti Parkba, Patagóniába. Előző este viszont Peti fészket rakott a Nyuszinak, mivel másnap volt Húsvét.
A dél-chilei útjuk után (mivel Gyuri órát tartott), nekem kellett elmenni értük Santiagóba a reptérre. Elvileg nem bonyolult az út, végig autópálya. A baj csak az volt, hogy mindössze egy tábla jelöli a négysávos úton, hogy most, itt és azonnal le kell kanyarodni a reptér felé. A két szélső sávban kamionok mennek egymást érve, el is takarták a táblát, így Petivel továbbmentünk a központ felé. (Egyébként a 6milliós Santiagón kb. 30 perc alatt lehet keresztülmenni, mivel a várost két földbe süllyesztett autópálya szeli ketté, ahonnan kilóméterenként van feljáró a városba. Természetesen körgyűrű is létezik. Aki csak átszeli a várost, annak egy métert nem kell letérnie a pályáról.) Délutáni csúcsforgalom lévén egymást érték az autók és a kamionok, de még így is jól haladt a forgalom. Aztán egy baleset miatt lefékeztek előttünk, és mivel én a táblákat kerestem, későn fékeztem és kikormányoztam a kocsit a másik sávba. A mögöttem jövő belémjött és beletolt oldalról az előttem állónak. Szerencsére senki nem sérült meg, pár percen belül jött a "KPM". Én hibásnak éreztem magam, ezért elvállaltam, hogy miattam volt a baleset (utólag lehet, hogy hülyeség, mert engem hátulról nyomtak meg.) Elmentünk a rendőrségre a nővel, aki belémjött. A másik autós elment, azt állította, hogy csak kicsit sérült meg, nincs ideje rendőrségre jönni. Kb. 3 órán keresztül voltunk ott, Peti szó nélkül ült végig a babakocsiban, érezte, hogy nem kell még neki is bonyolítania a helyzetet. Közben szegény Gyuri otthon, a szülei a reptéren izgultak, hogy mi lehet velünk, azt hitték, még mindig az autópálya szélén ácsorgunk.
Mikor éjjel végre hazaértünk, a harmadik kocsi vezetője hívta egy rancaguai rendőrörsről Gyurit, hogy akkor mikor óhajtjuk kifizetni a kárát. Gyuri azt sem tudta, kivel beszél, nem értette, mit akarnak tőle Rancaguaból, ami 80 km-re van Santiagótól. Addig értetlenkedett, hogy többé nem is jelentkezett a férfi. Így "csak" a nő kárát kellett kifizetni. Kiderült, hogy Chilében a kötelező biztosítás csak személyi sérülések esetére szól, az autó kárát nem fedezi. Így mindent nekünk kellett fizetni, mivel bíróságra nem óhajtottunk menni. Végül 500ezer pesóból megúsztuk (180e ft), plusz a mi kocsink 80ezres költsége. Meg persze az utánajárás, idegeskedés, ugyanis az első ár 1millió pesó volt, amit nem voltunk hajlandóak kifizetni a nőnek.
Az autónkat elég nehezen tudtuk használni még egy darabig, mert a csomagtartót nem lehetett lezárni (le volt kötözve), a két jobb oldali ajtót pedig nem lehetett kinyitni (a hátsót sosem lehetett, így vettük). Gyuri bácsi már olyan laza lett, mint egy tornász a látogatásuk végére, annyit kellett a vezetőülésről átmásznia az anyósülésre.
Ez a baleset kicsit átformálta a terveinket. El szerettünk volna menni egy hétvégére Mendozába (Argentína), de ilyen autóval nem tudtunk elindulni, és a hirtelen fellépő költség is visszavette a kedvünket a nyaralástól. Azért elmentünk Portillóba, ami a Mendoza felé vezető úton fekszik az argentín-chilei határon.
Portillo kb. 170 km távolságra van Quillotától. A 60-as úton, San Felipe és Los Andes érintésével lehet eljutni a 6959 m magas Aconcagua (az Andok legmagasabb hegye) lábánál, 2880 m magas síterephez. Útközben megebédeltünk Los Andesben, majd továbbindultunk. Az utolsó 30 km-t kicsit lassan tettük meg, mert éppen akkor tereltek le a hegyről egy báránynyájat, ami miatt lezárták az utat. Jó fél órát kellett várnunk, mire végre az utolsó barika is hajlandó volt leténi az útról. Portillo előtt az út kicsit kanyarogni kezd. Mivel a hegy itt teljesen csupasz, látni lehet, ahogy a szerpentin lépcsőházszerűen kanyarog felfelé. Nyáron Portilloban semmi nincs, csak egy gyors sétát tettünk a tónál és megcsodáltuk a sípályát, ami az autóutat a síelőknek kialakított felüljárón keresztezi.
Hazafelé Edit néni gazdagabb lett egy réz serpenyővel.
Együtt kirándultunk még Ranquehue-ben az Errazuris Borászatnál, és a tengerparton többször is.
Az utolsó este megelőlegeztük Gyuri bácsi 60. szülinapját (egy héttel az igazi előtt), míg Gyuri elvitte őket esti Valparaiso-nézésre, addig én elkészítettem a rákocskákat és a lazacot, amit grillen sütöttünk meg, valamint a szülinapi tortát.
Másnap fájó szívvel vettünk búcsút a reptéren. Következő látogatóinkra fél évet kell várni.
Az Egyetem mellett parkoltunk, megnéztük, hol is dolgozik Gyuri (csak névleg, mert a kertész kar Quillotában van). Innen 2 perc sétára található az Eiffel által tervezett Mercado el Cardonal nevű piac. Ismerőseink szerint ez túristalátványosság, helyiek nem vásárolnak itt. A piac azért messze elmarad a pesti Nagycsarnoktól, iszonyú kupleráj, kosz, rengeteg macska és kutya fogadja a látogatót. A standok között alig lehet elférni, de nem a sok túrista miatt. Rengeteg helyi is ide jár vásárolni. Miután az ember megszokja a fejfájdító zsibongást és állattömeget (nem kell jobban körülnézni, mert akkor biztos találnánk patkányt is), egész jó minőségű zöldségből lehet válogatni, a quillotai piacnál olcsóbb árakon. Az emeleten (ebben az egyben hasonlít a Csarnokhoz) éttermek vannak. Itt sem kell nagyon körülnézni, az asztalok alatt macskák lesik az elejtett falatokat. A mi gyomrunk már kezdett hozzászokni a körülményekhez, itt ebédeltünk, egy étteremben, melynek tulajdonosa Santiago legmenőbb éttermeiben volt főszakács. Nem voltunk éhesek, de az élmény miatt rendeltünk egy kagylólevest, amit 4-en ettünk, de még így is maradt belőle. (Kb. másfél liter űrtartalmú cseréptányért teleraknak kagylóval és felöntik egy kis hallével.)
A dombok nem magasak, de gyalog azért fárasztó megmészni őket. Ezért a régi gazdag kereskedők és bankárok, a hegytetőn épült házaikhoz siklókat építettek, melyeket ma is lehet használni. Ha felmegyünk egy siklóval, akkor egy sétányra érünk, amely végigvezet a dombokon a város felett, csodálatos kilátással az óceánra. A sétányon festők festenek, kézművesek érulják műveiket és egymást érik a kávézók. Több km hosszú, egy-egy szakaszát külön névvel illetik, ezeket kacskaringós, szűk sikátorok kötik össze. 
